-g- blogja

Körbe kell futni újra, s remélni,
azok a házak, ágak és lombkupacok
a helyükön lesznek, nem lesznek a helyükön.
Az ösvény mellett sárba ágyazott, üres sörösüveg.
Érzéketlen, tompa tárgyként kell ütni, míg
szilánkosra törik,
vér fakad a kéz sápadt, kiugró porcain.

A széthulló ablakban az ég tűnik fel.

Minél precízebb a távcső, minél finomabb szerkezete,
annál messzebb lát a múlt időbe.
Mint lassú üvegben a megrekedt napfény,
órákon-éveken át halad az algazöld rétegekben,
a padlóra hullott ékdarabokban még látható, ahogy a lépcsőházba
lépünk, postaládát ellenőrzünk, mit kaptunk, mi jár nekünk,
már csak az ajtó leng mögöttünk, s a ház kiürül.

Majd máshol fantomkapcsoló felé kell nyúlni,
felkapcsolni a láthatatlan fényt egy örökre leválasztott,
ajtó, ablak nélküli szobában,
oda sem jutunk be többé,
nem gyűjtik maguk köré a port hajszálaink a sarokba bújva.
Nem létező szekrénybe kell nyúlnom valamiért,
ami a tiéd,
de nekem akkor sem kellett, mikor létezett,
és most sem, csak oda kell érnem, ahol a belakott tér helyett
a falnak ütköznek az ujjak.