.jpg)
És ahogy ott, az erdei ösvényen követtétek egymást az esőben,
és ragacsos pocsolyába, sűrű, vörös agyagba ragadt minduntalan bakancsotok,
megláttad a vízben arcod, amint vörös ujjaddal húzol rá csíkokat,
hogy elfedd azt, amit voltaképp megmutatsz,
a sátorba lépsz, ahol az idegen fekszik,
még félrebeszél, hagymázas álmait próbálja megosztani,
de nem értesz egy szót sem,
mert neked kell majd megtanítanod arra, hogy értse pár szavad,
és tudja is, mit jelent,
míg agyagedényben puhára főtt húsdarabokat emelsz szájához,
s sűrű levessel itatod, mert még tehetetlen,
de fel kell gyógyulnia, hogy bírja majd a szertartás kínját, a halált,
a véletlen büntetését,
mert itt nem maradhat, és el nem mehet,
és nem lehet írmagja sem, mi nyomot hagy a törzsben,
mert hiába lesz testetek melege sátor körülöttetek,
melyet mintha az agyagedénytől a szájig tartó mozdulatok férceltek volna össze,
nem lesz írmagod,
mert te halsz meg másnap ebben a történetben,
hogy ő már a törzs részeként
életét az örök hűségre és a bosszúra feltegye,
és űzzön addig minden kósza árnyat,
míg végül teljesen elfelejtse, ki is voltál, akiért mindezt megteszi,
holott elegendő lenne egy pillanatra hátranéznie
- s nem a vöröslő, ragacsos ösvényen tartania szemét,
ahol csak egymás mögött fértek el -,
hogy újra ráismerjen arcodra a szétkent agyag alatt.
