Legalább annyira messze, mint a tegnapi nap,
olyan véglegesen elszakítva a jelentől,
ahogy elgurulnak az autó alatt a sávválasztó szakaszok,
végtelenné darabolható időben, amelynek minden mostja
félegyenessé varázsolja az egyébként sem nyílegyenes hátralévőt -
ennyit a mérnöki precizitásról -,
vagyis évekkel ezelőtt történt,
első metszőfogait elvesztette,
de ez a pillanat szépségén mit sem rontott,
egyébként is pótolták neki különös felületű porcelánnal,
itt van a nyelvemen, még ma is,
mert megfogalmazhatatlan,
s mást kell leírni jelként jelekkel,
hogy azt az érdes felületet valahogy ábrázolhassam,
valami újat, jelenlegit,
mert ma már nekem is van hidam,
amely összeköt két alig létezőt,
s alkot három hamis fogat,
a nyelv újra meg újra nekiszaladhat,
hogy megragadja felületét, amely sokkal simább,
mint az akkori emlék ma létező képe,
csak a rágásra szolgáló, barázdált felszín hasonlít,
de az lecsiszolódik talán az évek alatt.

*

Vékony és sima volt tizenakárhány évem,
s a rendezetlen arcvonások felett,
mint egy leheletnyi ezüst, tükrözte vissza azt,
ami szebb volt, mint az orr, a száj vagy bármi a felszínen,
így szert tehettem annyi ragyogásra, amely elég volt
elvakítani a másikat, a tükröződőt.
Akár egy üveglapot tisztítva-tisztogatva, úgy lehelt rám,
és szempárunk, a torzult, közeli tükörkép, küklopsszá csúszott össze.
Az egészből nem maradt más, csak a nyelv és a megfogalmazás,
harmincakárhány év karcolt, nehézkes rétege,
melyről nem tudható, hogy a látvány mögötte van vagy benne tükröződik,
a képzet honnan származik.