Át
I.
Egészen keskeny volt a sáv
mikor már nem óvodás voltam,
nem volt bevarrva bugyimba, kistrikómba a hal, a jelem,
már stenciljavító rózsaszín a körmöm,
mint irodafiókba hányt gémkapcsok, radírok, sok kacat,
véletlenszerű egymáshoz rendelés a testem,
már tudtam a szeretkezés abszurditását, de nem hittem el,
már láttam valaki farkát, földöntúli volt,
mint a fül vagy a köldök, titkolnivaló térgörbület,
de még nem láttam magam a kistükörben,
s a Rorschach-teszten még kagyló volt vagy pillangó a pina,
egészen keskeny volt a sáv, mint egy pipettával húzott
égszínkék vonal.
II.
A kosztümös filmek sem a régiek,
ma már az a vér annyira igazi, a leszakadó kéz, a rángó láb,
a savanyú félhold a sujtásos egyenruha hónaljában,
nem úgy, mint régen, amikor
a kardozás még utánozhatóan, eljátszhatóan lassú volt
- hogy megöregedett az is, ha még él -,
és akkoriban voltak ideálok, hősök, példaképek,
és az öltözőszekrények, portásfülkék falán
a nők csak mellüket mutogatták,
más nem látszott, mert eltakarta ruhájuk, kezük, fanszőrzetük,
vagy ha látszott is, nem tudtam, mi látszik,
ahogy azt sem, miért nem nézhetem,
ha két test egymáson ütemesen mozog,
vagy ha egyre nagyobb vörös folt látszik a hófehér batisztanyagon,
ha egy görcsösen rángó láb,
egy semmibe markoló kéz lassan, megtervezetten elpihen,
egy lehunyt szem megrebben.
III.
Az mekkora faszság, hogy még reménykedem:
a sörösdobozok letépett füle helyett gyűrűt,
apró bizsuláncot találhatok,
a szakaszjegy szivárványa talán strasszkövet takar,
s ha figyelmesen járok,
és ha kell, visszafordulok, s cipőm orrával megbökdösöm,
az elhullott biciklialkatrész matchboxszá,
a műanyag kupakdarab talpas indiánfigurává válik.
És az mekkora faszság, hogy hiába, mert nem.
A homokba hullott, smaragd és rubin savanyúcukrokat más szopogatta el máriaüveg-vékonnyá,
a legszebb matricákat kidobott ajtókra, hűtőkre ragasztotta fel egy másik család,
és a járdára, sáros levelekre nyalta fel az eső a tetoválást, a karddal átszúrt szívet.
