A gőte és a rák

A gőte és a rák
- jó cimborák -
úszott egy szelet kenyéren
egy tenyérnyi fenyéren át.
Így kirándult a két jó barát.

Lassan, lassan úsztak az árral,
szelte a habokat a kenyerük, a tutajuk,
úszott szeletük a szélben a vizeken,
a cserfes patakon,
a csalfa zuhogón,
csendes köveken,
a csálé kanyaron:
a kenyeren a rák
meg a gőte,
a cimborák.

Majd hirtelen homoksütik, homokpadok
hevertek szerteszét,
mint egy-egy vekni, akkorák.

A jó tutaj egy zökkenőn,
egy körtezátonyon
megállt.

Csak nézett egymásra ostobán
a gőte és a rák.

- Mi legyen?
- Balaton?
- Keleten?
- Kalapom?
- Kikötünk?
- Belakunk?
- Megegyük?
- Ki vagyok?
- Kenyerünk?
- Kanyarunk?
- Kötelek?
- Betelik?
- Vacsorál?
- Lecsorog?
- Lesikál?
- Megesik?
 
és így tovább.

Mert nem értették egymás szavát
a cimborák.
Nem tudott rákul a gőte,
sem gőtül a rák.

Ám forgószél kerekedett,
megforgatott fát-levelet,
homoksütit és kenyeret,
és a szelet szerencsésen
így szökött tovább.

S kenyéren, vízen
még napokon-heteken át
kirándult a rák,
és a gőte,
a cimborák.