Az idegent keresem minden arcon ebben az idegen városban,
ahol a bolondok magukban beszélnek,
ugyanahhoz a kitalált személyhez,
én vagyok az a kitalált személy,
aki kitalálta magának a bolondokat,
hogy beszéljenek hozzám ebben az idegen városban,
hogy felém fordulva aludjanak a szobrok tövében,
iránytűként tolják irányomba megpakolt bevásárlókocsijukat,
az ég és erkélyem felé kiabáljanak éjjel,
míg fel nem ébredek ebben az idegen városban,
ahol egyedül vagyok, akár az ujjam, akár fogják a kezem, akár nem,
ahol meg kell bolondulni, mert minden lépcső egy újabba vezet,
újabb sarokra, térre, elágazásba,
ahol a kipergő fény marasztal,
ahol menekülni próbál fekete húrú szárnyaival a kovácsoltvas kapu.

A parkban valaki más elszabadult képzelgése maszturbál,
az egész tájat, a várost akarja maga alá gyűrni,
benne engem, de ő más valaki bolondja,
nem vezethet, nem érhet el hozzám.

Ez nem sebhely, ez titkos tetoválás,
a város karcolta fel, és belém dörzsölte
szomorú vágyakozását, néhány szem a véráramomba jut,
éjjel álmomban valaki a fül mögötti, csókolni való bőrről énekel,
másnap már értem, mit mondanak a bolondok,
a templom festett üvegablakát kell bedobnom kővel,
a lezúduló színes fénytörés lesz majd elbíráló autodafém.

* A fotó egy lisszaboni utcai fotókiállítás egyik képéről készült, a szerzőről és a kiállításról hamarosan lesz link is.