Akár egy új, még távoli illat, olyan messzi az arcom a párás tükörben,
egy másik, ismeretlen illatú nő arca, aki már szorosan mögöttem áll, átölel,
fülembe lehel, hogy a felborzolódik nyakamon minden pihe,
a tükörben egymást keresztezve találkozik két-két tekintet,
két egymás felé nyúló kéz törölte a párás üvegen ablakuk,
minden elfordulhat egyetlen pont körül,
és később már az ő nyakát csókolgatja majd egy csak számára idegen illatú férfi,
akinek lassan megbarátkozik az illatával, ahogy az övé is egyre
kevésbé lesz szokatlan,
és minden hamarosan éppen azzá válik, ami mindig is volt, és mindig is lehet,
hiába állok mögé majd a párás fürdőszobában,
ölelem szorosan át, és lehelek ebből a szögből ismeretlen formájú fülébe,
hamarosan elfelejtjük, ahogy eddig, és ahogy mindig is el fogjuk,
akár ezt az igazságtalan törvényszerűséget, amit csak magunknak köszönhetünk,
hogy elvész a vadmentából, borsból, cédrusból, pézsmából húzott határ,
ahogy eltűnik a tükrön az ablak, ha elillan a pára.
