-g- blogja

Ráírás

Másik ember nem nő bennem,
saját magam sarja lettem.

Hogyha senki nem jut nekem,
magamat is felnevelem.

Békén hagynak vagy kivágnak,
mindegy az egész világnak.

Túl kell élni ezt is, azt is,
ha meghalok, akkor azt is.

Áldott remény, terhes vigasz.
Leírtam. Így már nem igaz.
Leírtam. Így már nem igaz.
Leírtam. Így már nem igaz.

Lábjegyzetek egy nem létező vershez, amely egy biciklitúráról szól

1.
Ilyenkor közelebb van a föld, mint ha rajta járnék.
Az úton isten tehénkéi, sorban, mint térdemen a vér, ha lehorzsolnám.

2.
Úgy látszik, sok itt az élet, mert sok a halott is:
türkiz gyíktetem, rozsdás tollmaszat
vagy pocok, vakond, sün összegyűrt, félrevetett teste.
A forgalom majd széthordja, elkeni.
A városban külön szakma eltakarítani a halál amatőr műemlékeit,
a ráfröcskölt festéket a felületről.

3.
Előbb kukoricás, majd napraforgók.
Már nem követik a fényt, nehéz fejük lesunyva,
tányérjuk lassan megérik, mindenük a földre pergetik.

4.
Oda érkeznék meg, ahol
tejes kukorica fakad fogaim alatt,
arcomra ragacsos mag tapad,
ahol ott a kéz, amely letörli rólam, ami felesleges.

Mese

"...a halott is sokkal tökéletesebben alkalmazkodik a földhöz, mint az élő."
Simone de Beauvoir
 

Nagymama mindig biciklin tolta haza az almát,
zöld hálóban csatolta fel arra a kis gyerekülésre,
ahol nekem kellene ülnöm,
ha lenne unokája.
A szekrény tetejére, ablakba tavalyi újságpapírt simított,
arra tette ki sorban őket, be ne rohadjanak.
Mindegyiket csumástól ette meg,
nem szokott kidobni semmit,
az újságpapírt is újra kiböngészte,
ha már az utolsó almát emelte le.

Ha nagymamának lenne unokája, akkor tudnám,
hogy minden lenyelt magból kisarjadhat egy almafa,
s hogy ezért fogy most le lassan,
belesüppedve a porhanyós kórházi ágyba,
míg szinte felemészti a belőle növekvő.

Majd földet hánynak rá,
és a fa,
fában nagymama,
nagymamában az alma,
benne egy egész almafa
helyére kerül.

Ha lenne unokája,
kimennék néha elüldögélni ott.

Patchwork takaró

Fodrász tükrében egy óra múlva az arcod,
érzéstelenítés után szétmart szád,
ahogy a nyelved kutatja,
a sokszor-sokszor elismételt szó,
amelyet már más mond egy idegen nyelven,
minden, amely elég apró,
hogy igaz lehet rá a határozatlanság elvtelensége:
vagy tisztán érzékelhető vagy ismered.

Nincs megtört minta, ami megmutatja,
hol lett részekké az egész,
bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

Lili felsír.
Felébredek, de mellemre csak az olvasólámpa hajlik,
egy mozdulat, és visszabukja rám, mit addig kiszívott,
köldökömre csurran a fény. Az ágy, a szék, a hely,
már megint semmi nem igaz.

Nincs megtört minta, ami megmutatja,
hol lett részekké az egész,
bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

A tömeg árad-apad-árad,
a posta előtt alkoholtól márványos női combok,
rajtuk ezernyi bíbor hajszálrepedés,
széttárt legyezők,
visszerekkel viaskodó szoborcsoport a sok láb,
de hiába, mindent visszavesz a tenger,
elfogy a pénz és eltelik újra a hónap.

Nincs megtört minta, ami megmutatja,
hol lett részekké az egész,
bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

A cipőből kikandikál az ujj,
a köröm, a láb, a lábfej remegő kézzel szétkent-tiszta lakk,
üres templomban a pap kezében imbolygó kehely,
s a bor, mint pár csepp vér, a lábára hull.

Még nyers.

Kicsi dal

A járdán madárszarsziget lett,
felette valami élni kezdett
a szemétben, ágban, tollban,
valami van, mi nem tudja, hogy van.

Pihegő bőrén nyirkos toklász,
amit a hűtőpultban is látsz,
a feszült, vékony fóliában,
egészen más inerciában.
 

Így szép, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

Majd lehet, hogy egyik reggel
egy földön remegő testtel
kell elszámolni magadban.
Felvegyem vagy békén hagyjam,

vajon van még benne élet,
vagy csak a szél fújja a pihéket?
Végül úgy teszel semmit, mintha
már semmi sem volna vissza.
 

Így jó, így jó,
kicsi dal, kicsi dal.

Vagy felnő majd számolatlan,
eget sem felborzoló alakban, (?)
és ha nem esik le az ágról,
nem tudja senki, hol van, hogy van.

Majd ha asztalodról elfogy minden,
borod, cigarettád, kenyered sincsen,
abban a részeg pillanatodban,
megláthatod, hogy van, hogy ott van.
 

Így szép, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

Valamit enni kell, hát csikket csipked,
s te a morzsát, mintha kincsed
csak annyi kis kenyér lenne,
amit egy madár is megehetne.

Koppan a körmöd, csőre koppan
de csak a semmi az, ami ott van,
és úgy látod, olyan tisztán,
ahogy a saját arcod is ritkán.
 

Így jó, így jó
kicsi dal, kicsi dal.

Ebben a zsákutca mozdulatban,
mint kábeldoboz a falban,
ott van a tér bezárva,
kopogtass körbe, hátha.
 

Így jó, így szép,
kicsi dal, kicsi dal.

(első verzió)

Mint játékpénz vagy bón, hamis lehet,
Kiváltom, és ő elvisz könnyed útra,
A játékunk még véresen komoly,
Kezem között lesz vértelen komollyá.
Csak tudnom kell, valóban vágyom-e,
vagy az kíván, ki vágyom néha lenni?
Majd úgy viseljük egymást, mint a blúz
a gombot, gomb a blúzt, szívem pecsétet,
pecsét a szívemet.

Holott faluban mindenki bokáját fogva jár,
nevet, ha nyaklevest kap, és ha boldog, sírdogál.

Ki elfárad, hát ott ledől, hol éppen kedve tart,
Holott nem ismer rossz időt, sem jégesőt, vihart.

A nyár után megint tavasz jön, s újra itt a nyár.
A fél falu fele fél éve füttyög, trombitál,

fejük felett falatnyi foltos kiskutya ugat,
s hajukba tarka rét akasztja a virágokat.

Ha süt a nap, a nép felhőböl hörpöl sörhabot.
Majd este izgatott szöcskék, tücskök és csillagok

repülnek fel a földre le, ezernyi buborék,
Holott alatt egy óriás pezsgőspohár az ég,

És rajta fényes-formás fajta ujjmaszat a Hold,
ki kortyol, mind-mind rálehel, de ott marad a folt.

Sehol se látni ennyi sírós-boldog részeget.
De nagy titok, Holott falu vajon hol is lehet,
mert ösvény arra nem halad, csak onnan elvezet.
 

Mázas bögre a reggeli köd,
a házunk omló kiflicsücsök.
Olvad a tejben a tegnapi hó,
a tegnapi sár üledékkakaó.
Úszunk benne, kicsiny mazsolák,
két harapás a kalácsnyi világ.

A gőte és a rák

A gőte és a rák
- jó cimborák -
úszott egy szelet kenyéren
egy tenyérnyi fenyéren át.
Így kirándult a két jó barát.

Lassan, lassan úsztak az árral,
szelte a habokat a kenyerük, a tutajuk,
úszott szeletük a szélben a vizeken,
a cserfes patakon,
a csalfa zuhogón,
csendes köveken,
a csálé kanyaron:
a kenyeren a rák
meg a gőte,
a cimborák.

Majd hirtelen homoksütik, homokpadok
hevertek szerteszét,
mint egy-egy vekni, akkorák.

A jó tutaj egy zökkenőn,
egy körtezátonyon
megállt.

Csak nézett egymásra ostobán
a gőte és a rák.

- Mi legyen?
- Balaton?
- Keleten?
- Kalapom?
- Kikötünk?
- Belakunk?
- Megegyük?
- Ki vagyok?
- Kenyerünk?
- Kanyarunk?
- Kötelek?
- Betelik?
- Vacsorál?
- Lecsorog?
- Lesikál?
- Megesik?
 
és így tovább.

Mert nem értették egymás szavát
a cimborák.
Nem tudott rákul a gőte,
sem gőtül a rák.

Ám forgószél kerekedett,
megforgatott fát-levelet,
homoksütit és kenyeret,
és a szelet szerencsésen
így szökött tovább.

S kenyéren, vízen
még napokon-heteken át
kirándult a rák,
és a gőte,
a cimborák.

Vázak

A szomszédban egy nő most hangosan zokog.
Ismerem, többször láttam már a lépcsőházban,
arca gyakran püffedt, szederjes, biztosan iszik,
ha találkozunk, mindig köszönünk,
s ha az erkélyen üldögél, bólintok felé.
Most valaminek nekiütközik
(egy konvektorszellőző mögé szorult verébfióka csapkodása).
Korábban aprócska anyja kiabált,
sosem tudtuk, valódi fájdalmában magának, a külvilágnak?
Már egy ideje nem látom letopogni a dombon
(törékeny teste, akár egy denevér bőrén áttetsző csontozat).
A szomszédban a nő most talán őt siratja,
nem tudom, harsány, elengedett zokogása sajátja, a külvilágé?
Vagy nekem szól, aki magam elé tartok húsz centi vastag, hófehér falat
és másfél méternyi levegőt, elszigetelést, beszippantható, meleg semmit.
(Vattába fektetjük, így dobozoljuk be egyenként a kifőzött patkánykoponyákat.)

Vergilius este hazaér

Sz.E.-nek

A megváltás sejtése már új teher.

Ma esik, s reggel két Dante
gubancolódott bele körkörös folyóírásába,
mint gömbölyded kefe a hosszú hajba.
Vergilius vár, míg a szálak kibomlanak,
maguktól, s létével igyekszik bizonyítani,
hogy a Purgatórium leírható,
akár a Pokol - bár nem biztos,
hogy egyébként létezik,
s a széljegyzetek egy labirintus margójára
még nem teremtenek kijáratot.
A történet folytatása végül mindig homályba vész,
mert a könyvek lapjain túl is keletkezik szöveg.

S ha Vergilius este hazaérkezik, verset ír,
s a szövegben úgy simul össze két Dante két vendégsora,
akár az előszobában száradó csizmapár.

Mint vékony karcolások rajza ablak felszínén,

Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény,

Úgy jársz köröttem szüntelen, s úgy járlak körbe én.

Vagy paprikát a vízre szórok, s rőt sziget marad,

Majd borsot is, s a szürke szem mind szerteszét szalad,

Úgy állok néha félszegen, s úgy hinted rám magad.

Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár,

S mint tükröződik egymáson a villa és kanál,

Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.

Mint a mélyben a bezoár,
úgy gyűlsz össze bennem mágiává.
Mint vérben az I-131,
szaladsz át rajtam mutatva jó és rossz utat.
Mint vízszintezőben a víz, a levegő,
úgy borulunk, s borul törékeny egyensúlyunk
minden moccanásra.
S ahogy elvész tán egy vagy két fog,
míg kialakul az aprócska csontozat,
úgy nem lesz áldozat talán semmi,
mit közben elhagyunk.

Megérdemli, ne csak a blog fejlécében legyen látható - sajnos torzítva picit.

És ahogy ott, az erdei ösvényen követtétek egymást az esőben,
és ragacsos pocsolyába, sűrű, vörös agyagba ragadt minduntalan bakancsotok,
megláttad a vízben arcod, amint vörös ujjaddal húzol rá csíkokat,
hogy elfedd azt, amit voltaképp megmutatsz,
a sátorba lépsz, ahol az idegen fekszik,
még félrebeszél, hagymázas álmait próbálja megosztani,
de nem értesz egy szót sem,
mert neked kell majd megtanítanod arra, hogy értse pár szavad,
és tudja is, mit jelent,
míg agyagedényben puhára főtt húsdarabokat emelsz szájához,
s sűrű levessel itatod, mert még tehetetlen,
de fel kell gyógyulnia, hogy bírja majd a szertartás kínját, a halált,
a véletlen büntetését,
mert itt nem maradhat, és el nem mehet,
és nem lehet írmagja sem, mi nyomot hagy a törzsben,
mert hiába lesz testetek melege sátor körülöttetek,
melyet mintha az agyagedénytől a szájig tartó mozdulatok férceltek volna össze,
nem lesz írmagod,
mert te halsz meg másnap ebben a történetben,
hogy ő már a törzs részeként
életét az örök hűségre és a bosszúra feltegye,
és űzzön addig minden kósza árnyat,
míg végül teljesen elfelejtse, ki is voltál, akiért mindezt megteszi,
holott elegendő lenne egy pillanatra hátranéznie
- s nem a vöröslő, ragacsos ösvényen tartania szemét,
ahol csak egymás mögött fértek el -,
hogy újra ráismerjen arcodra a szétkent agyag alatt.

Mint kóbor macska, úgy vagyok kiéhezett, szabad.
Félek: hozzám ne érjenek, csak itt ne hagyjanak,
csak legyen bármi jel nekem, egy szív vagy csirkenyak,
és elnyalom a foltot, mi a szív után maradt,
s a folt helyét, a hely szagát, a port, a nyálamat,
és futok, hogy újra elfelejtsem a hiányokat.
 

Elvette tőlem az álmatlan forgolódás jogát,
loppal kell felébrednem arra,
hogy nyöszörög, fogát csikorgatja,
és csak ritkán, ha részeg, s öntudatát meglazítja-kioldja,
akkor láthatom,
amint lecsordul nyála, homloka gyöngyőzik,
szájából erejét vesztett alkohol gőzöl;
ilyenkor résen kell lennem,
mert csak ekkor sejlik fel hüvelye,
amelyet majd hatalmas, repedezett, kicsordult nedvektől feketült-barnult kéz
fejt ki egyszer, talán,
de addig figyelnem kell,
mert ilyenkor éjjel szétválhat minden
lecsöppenő nyálra,
párás izzadságra
erejét vesztett alkohol gőzére,
ezt csak loppal láthatom,
ha álmomból nyöszörgésére felébredek,
vagy ha részeg,
s a szék mellé hajította már öntudatát.

Amikor hangyák meneteltek álmomban az olvasólámpán,
eszmélve a takaró alá bújtam,
ahol éppen az az illat fogadott,
mint egy másik takaró alatt
anyám 34 éves teste mellé befészkelve magam.

Már megint túlköltekezett,
s pénzt kért - persze kölcsön -,
mert a sírhelyek lefoglalása
túlzottan drága volt.

(A nyakamba kéne vennem.
Ma megmutattam neki a várost,
felülről, műholdképen. És itt a ház,
a park, a HÉV sínek.)

És egyre többet kérdez,
mert már semmit sem ért,
s majd hazudni kell mindenről,
mintha én viszont sohasem tévedek.
Hogy az ember csak elutazik, elalszik voltaképp,
és nincsenek menetelő hangyák,
egyébként is hamvasztás lesz
a két urnahely miatt.

Legalább annyira messze, mint a tegnapi nap,
olyan véglegesen elszakítva a jelentől,
ahogy elgurulnak az autó alatt a sávválasztó szakaszok,
végtelenné darabolható időben, amelynek minden mostja
félegyenessé varázsolja az egyébként sem nyílegyenes hátralévőt -
ennyit a mérnöki precizitásról -,
vagyis évekkel ezelőtt történt,
első metszőfogait elvesztette,
de ez a pillanat szépségén mit sem rontott,
egyébként is pótolták neki különös felületű porcelánnal,
itt van a nyelvemen, még ma is,
mert megfogalmazhatatlan,
s mást kell leírni jelként jelekkel,
hogy azt az érdes felületet valahogy ábrázolhassam,
valami újat, jelenlegit,
mert ma már nekem is van hidam,
amely összeköt két alig létezőt,
s alkot három hamis fogat,
a nyelv újra meg újra nekiszaladhat,
hogy megragadja felületét, amely sokkal simább,
mint az akkori emlék ma létező képe,
csak a rágásra szolgáló, barázdált felszín hasonlít,
de az lecsiszolódik talán az évek alatt.

*

Vékony és sima volt tizenakárhány évem,
s a rendezetlen arcvonások felett,
mint egy leheletnyi ezüst, tükrözte vissza azt,
ami szebb volt, mint az orr, a száj vagy bármi a felszínen,
így szert tehettem annyi ragyogásra, amely elég volt
elvakítani a másikat, a tükröződőt.
Akár egy üveglapot tisztítva-tisztogatva, úgy lehelt rám,
és szempárunk, a torzult, közeli tükörkép, küklopsszá csúszott össze.
Az egészből nem maradt más, csak a nyelv és a megfogalmazás,
harmincakárhány év karcolt, nehézkes rétege,
melyről nem tudható, hogy a látvány mögötte van vagy benne tükröződik,
a képzet honnan származik.
 

Körbe kell futni újra, s remélni,
azok a házak, ágak és lombkupacok
a helyükön lesznek, nem lesznek a helyükön.
Az ösvény mellett sárba ágyazott, üres sörösüveg.
Érzéketlen, tompa tárgyként kell ütni, míg
szilánkosra törik,
vér fakad a kéz sápadt, kiugró porcain.

A széthulló ablakban az ég tűnik fel.

Minél precízebb a távcső, minél finomabb szerkezete,
annál messzebb lát a múlt időbe.
Mint lassú üvegben a megrekedt napfény,
órákon-éveken át halad az algazöld rétegekben,
a padlóra hullott ékdarabokban még látható, ahogy a lépcsőházba
lépünk, postaládát ellenőrzünk, mit kaptunk, mi jár nekünk,
már csak az ajtó leng mögöttünk, s a ház kiürül.

Majd máshol fantomkapcsoló felé kell nyúlni,
felkapcsolni a láthatatlan fényt egy örökre leválasztott,
ajtó, ablak nélküli szobában,
oda sem jutunk be többé,
nem gyűjtik maguk köré a port hajszálaink a sarokba bújva.
Nem létező szekrénybe kell nyúlnom valamiért,
ami a tiéd,
de nekem akkor sem kellett, mikor létezett,
és most sem, csak oda kell érnem, ahol a belakott tér helyett
a falnak ütköznek az ujjak.

Ez itt első blogom első bejegyzése.

Reményeim szerint csak azt talál ide, akinek megadom a címét, egyébként pedig tökéletesen elvész az ezer és ezer hasonlóan szép és tartalmas blog között.

Az egyes postokhoz barátaim fotóit használom fel.

Beköszöntő dalszöveg

Ha mostanság reggel nekivágok
az újabb napnak, a hiányok
már nem előttem szaladnak,
mosolyognak, s szabadnak
lennem sem könnyebb, hiszen
többem van sokkal, mint tizen-
huszonvalahányként szaladva, mosolyogva,
minden hiánynak utánafutva,
nem gondolva otthon hagyottra, gázra, házra, tűzre,
meggyulladóra, hőre lágyulóra, keményedőre,
mi veszhet, odaveszhet a bajban,
mit összeszedtem, összakapartam,
ami közös, és nem is csak enyémek,
limlomok, kalandok, tények és remények.
Ez mind elég.
De néha elfelejtem,
hogy van, mi veszhet, odaveszhet - a dőre,
ki nem gondol (nem kellőn-illőn) holnapra és jövőre,
se hátra, se előre,
mert minden úgy marad.
A táj. Az ég. Most mozdulatlan.
És meglátom az illó pillanatban,
milyen üres, hiánytalan maradtam.