-g- blogja

Fogak mögött a mélyedésben élnek
- sötét bromélia a nyelv alatt-,
s ha péniszed a számba vettem, érzed,
hogy körbeússzák kis ebihalak.

Majd orromat dús szőrbe fúrom, érzem,
hogy felriadnak mind a nagyvadak,
s a nyers szagokkal szemben kell haladnom,
hadd higgyék, nincs más, így lenyugszanak.

Már egyre nehezebb elviselni, hogy eljárnak otthonról,
talán isznak is.
Vigyázni kell az idejükre,
még annyi dolgot kell elhagyniuk,
pénz, kulcsot, mindent,
és elfelejteni a többit, először irni, majd olvasni,
ismerni főneveket, igéket, neveket, a lét minden alakját.
Szemük opálosodik, akár az ezerszer összehajtott zacskó,
benne, akár kis flakonban tealerakódás a fény.
Majd a végén mindent tisztába kell rakni, a helyére,
nippek közé a polcra, akár egy régi képet,
akár nagyanyám porcelán csípőforgója mellé,
a földbe a megkeményedett koponyát.

mint, akár

Felinnám, mint a tócsát, miben tükröződik,
számban olvadna el, akár a jégcsap, amin megtörik.
Hozzám csapódik, mint a vadnyom,
követ,
elém szalad,
majd eltűnik a hóban.

Máshol vagy, máskor,
árnyékod másfelé zuhan.

Akár az ág, ami a képbe lóg,
semmivé puhult, de tartja még,
mi ráfagyott a tél alatt.
 

I.
Mondat nélküli kérdőjelet ír le az ujjad,
amíg a mellemen, köldökömön át elér a sávig,
ahol véget ér a látható. Meg kéne ritkítani
a közénk szorult elhallgatásokat,
de te sosem szerettél tudni, csak a felszínt borzolod.
Meg nem sérthetsz sem szóval, sem tettel,
sem a kisollóval, ha megengedem,
hogy lábamon levágd a lakkozatlan körmöt.

Amíg fizetek, mögém valaki teát, citromot, teatojást pakol,
ahova megy, ott biztos nincs még semmi, csak egy kis édes.


II.
Hetek alatt bizonytalan felkiáltójellé egyenesedett a hetyke kérdőjel íve,
amit leírna ujjad nyakamtól ágyékomig.
Elvékonyodtam, a csont már a felszínhez közel,
mint megszopogatott kakasnyalókában a hurkapálca -,
évek óta nem voltam ennyire súlytalan.
Lassan odalesz, amit még előtted tettem félre rosszabb napokra,
aztán a többi, amiket veled.
Nélküled, ha mást már nem áldozhatok fel,
majd hetente vágom letört hajamat, körmömet.

Este víz, alma, reggel sajt, kenyér, ennyit veszek magamhoz,
nyelvemről leázott régen a cukorpiros.

Mondat nélküli kérdőjelet ír le az ujjad,
amíg a mellemen, köldökömön át elér a sávig,
ahol véget ér a látható. Meg kéne ritkítani
a közénk szorult elhallgatásokat,
de te sosem szerettél tudni, csak a felszínt borzolod.
Meg nem sérthetsz sem szóval, sem tettel,
sem a kisollóval, ha megengedem,
hogy lábamon levágd a körmöt.

Amíg fizetek, mögém valaki teát, citromot, teatojást pakol,
ahova megy, ott biztos nincs még semmi, csak egy kis édes.

Ha elválik sóstól az édes, az fehér rejtélye vége.
Átmosta víz - gyomorból partra hányt tajték üledéke.
Nyelvvel érezni, máshol kiperegne, fog alatt törmelék csak.
Magát átlátszóvá oldja, késsé letisztult jégcsap.
Kikérgesedik kötélen - akasztott ember kiterítve az ágyon.
Egyszer egy volt, felittam, egésznek többé sose látom.

A képet Paolo Roversi készítette az olasz Vouge áprilisi számába 'A White Story' sorozat egyik elemeként, a modell Guinevere van Seenus.

Haját sugárba rendezi a párna,
alig takarja péniszét a géz.
Katéterén üzen másik világba:
amit a ragtapasz ölel hiába,
magának így is elvesző egész.

Tagolja perceit uzsonna, rejtvény,
hiánytalanná lesznek számsorok.
Mi hátravan, két hétnyi téli napfény
- akár a híg tea linóleumra -,
fagyos bőrére langyosan csorog.

Fakult a metszet reprodukciója,
keménypapír, a széle vág, akár
a kerti út, árnyék csöpög a hóra
(még nem sajog a seb, sötét vonal a felszín),
az ágy mögött szimmetrikus a táj.

Az egyikben kétszemélyes ágy uralkodik, közepén alszik ő,
a másikban, egy másik kétszemélyes ágyon balra szorulok,
így sem hagyhatok elég teret, hogy elférjen hűlt helye.
Az én szobámban bíbor pletyka, az övében leander áldozza fel leveleit,
hogy magját a parketta réseibe szórhassa.

Amikor alszik, nem ér hozzá más,
csak a párna, a takaró, a tágas tér, az ajtó és a falak,
a becsukott ablak, kirekesztett hajnali madárzaj, induló autó,
a reggel gyomorkorgása, motorikus mozgás hangja.
Nem ér el hozzá más,
csak az, amitől ébren szabadulni szeretne,
csak az, amibe álmában kapaszkodik.
A legkisebb zajra is felriad - elcsúszott szellemképe ilyenkor helyére siklik -,
igazságtalan részese lesz mások éjszakai történetének,
az ágyában fekszik kiszolgáltatottan,

mialatt valaki felkel inni, meztelen női test neszez,

nem tudni, hol szakadt félbe a történet.

- fehér bőre dereng a sötétben,

könyvből kihulló retúr vonatjegy.

Az ősz, akár egy szétnyomott bogár
úgy átitat papírt, hasonlatot
egy rég nem olvasott könyv oldalán,
amíg a délutánt bogozgatod,

aztán zuhany, és nézed melleid,
ismerni véled minden ívüket,
de nem tudod, mit ujjad megtapint,
saját határ vagy elvadult szövet.

Tükörre nyitsz kezeddel ablakot,
mögötte csempefal, a kád, szemed,
mire lehűlt világod elhagyod,
már nincsen ablak, nincs többé keret.

Egy képzeletbeli aluljáróban várod azt,
aki majd kifizet mindenért,
átadja hiányzó részed,
de nem jön,
közben kiürült szotyihéj gyűlik köréd
- elszórt figyelem.

Tegnap hiába nyelted el magját, szőrét,
magad maradtál,
hiába sütötted bele kenyérbe műkörmöd levágott félholdjait,
a hasztalan bűbáj műanyag madárkarommá olvadva
csak torkát kaparta, csípte,
szívéhez, májához nem jutott.

Feketétől ragacsos szempillád hiába dobod be blúzod mögé,
nem kapsz már tőle, róla semmi hírt,
te balga szűz, cigarettád lassan kialszik idelent,
csak a festék sötét csíkja indul meg köldököd felé,
szívedtől eltartó vérmérgezés.

Át

I.

Egészen keskeny volt a sáv

mikor már nem óvodás voltam,

nem volt bevarrva bugyimba, kistrikómba a hal, a jelem,

már stenciljavító rózsaszín a körmöm,

mint irodafiókba hányt gémkapcsok, radírok, sok kacat,

véletlenszerű egymáshoz rendelés a testem,

már tudtam a szeretkezés abszurditását, de nem hittem el,

már láttam valaki farkát, földöntúli volt,

mint a fül vagy a köldök, titkolnivaló térgörbület,

de még nem láttam magam a kistükörben,

s a Rorschach-teszten még kagyló volt vagy pillangó a pina,

egészen keskeny volt a sáv, mint egy pipettával húzott

égszínkék vonal.

II.

A kosztümös filmek sem a régiek,

ma már az a vér annyira igazi, a leszakadó kéz, a rángó láb,

a savanyú félhold a sujtásos egyenruha hónaljában,

nem úgy, mint régen, amikor

a kardozás még utánozhatóan, eljátszhatóan lassú volt

- hogy megöregedett az is, ha még él -,

és akkoriban voltak ideálok, hősök, példaképek,

és az öltözőszekrények, portásfülkék falán

a nők csak mellüket mutogatták,

más nem látszott, mert eltakarta ruhájuk, kezük, fanszőrzetük,

vagy ha látszott is, nem tudtam, mi látszik,

ahogy azt sem, miért nem nézhetem,

ha két test egymáson ütemesen mozog,

vagy ha egyre nagyobb vörös folt látszik a hófehér batisztanyagon,

ha egy görcsösen rángó láb,

egy semmibe markoló kéz lassan, megtervezetten elpihen,

egy lehunyt szem megrebben.

III.

Az mekkora faszság, hogy még reménykedem:

a sörösdobozok letépett füle helyett gyűrűt,

apró bizsuláncot találhatok,

a szakaszjegy szivárványa talán strasszkövet takar,

s ha figyelmesen járok,

és ha kell, visszafordulok, s cipőm orrával megbökdösöm,

az elhullott biciklialkatrész matchboxszá,

a műanyag kupakdarab talpas indiánfigurává válik.

És az mekkora faszság, hogy hiába, mert nem.

A homokba hullott, smaragd és rubin savanyúcukrokat más szopogatta el máriaüveg-vékonnyá,

a legszebb matricákat kidobott ajtókra, hűtőkre ragasztotta fel egy másik család,

és a járdára, sáros levelekre nyalta fel az eső a tetoválást, a karddal átszúrt szívet.

I.
Reggel még esett, mégis most ázol el,
a szél rázta fák alatt.
(Terükben lelassul a zuhanás.)?

II.
Mert így kell lennie mindenütt, ahol törmeléket(?) analizálnak,
előtted is ott vár a szélvédőnél a papírzsebkendő doboza,
és mögötted, a hátsó ülésen a nem látható hallgat,
a gyerekülés helyén a fűtés idézi meg egy meleg test lenyomatát,
majd tenyered érintése kell, hogy érezd a súlytalant.
A csomagtartó megtelt, benne stukatúr gipsz,
préselt kő padlólapminták, két zacskó fehér fugakereszt.

III.
Ébredéskor az órával együtt kezdted mérni ezt a balladai,
megrekedt időt hajnal hét és este tizenegy között;
a mosott ruhák kívül rekednek,
egy pillanat alatt veszítik el reggelre nedvességüket.

A képet innen loptam, remélem, a busásan ellentételező reklám enyhíti bűnöm: http://www.hasznaltablak.hu/bontott-aluminium-ablakok.htm

Akár egy új, még távoli illat, olyan messzi az arcom a párás tükörben,
egy másik, ismeretlen illatú nő arca, aki már szorosan mögöttem áll, átölel,
fülembe lehel, hogy a felborzolódik nyakamon minden pihe,
a tükörben egymást keresztezve találkozik két-két tekintet,
két egymás felé nyúló kéz törölte a párás üvegen ablakuk,
minden elfordulhat egyetlen pont körül,
és később már az ő nyakát csókolgatja majd egy csak számára idegen illatú férfi,
akinek lassan megbarátkozik az illatával, ahogy az övé is egyre
kevésbé lesz szokatlan,
és minden hamarosan éppen azzá válik, ami mindig is volt, és mindig is lehet,
hiába állok mögé majd a párás fürdőszobában,
ölelem szorosan át, és lehelek ebből a szögből ismeretlen formájú fülébe,
hamarosan elfelejtjük, ahogy eddig, és ahogy mindig is el fogjuk,
akár ezt az igazságtalan törvényszerűséget, amit csak magunknak köszönhetünk,
hogy elvész a vadmentából, borsból, cédrusból, pézsmából húzott határ,
ahogy eltűnik a tükrön az ablak, ha elillan a pára.

Formás kis ősz

Az ősz, akár egy szétnyomott bogár
úgy átitat papírt, hasonlatot
egy rég nem olvasott könyv oldalán,
amit ma este átlapozgatok,

aztán zuhany, és nézem melleim,
ismerni vélem minden ívüket,
de nem tudom, mit ujjam megtapint,
még én vagyok vagy elvadult szövet.

A bőr meleg határ az ujj alatt,
mögé szorul a rózsás félelem,
de átdereng, akár az őszi nap,
akár lapok között bogártetem.
 

avagy

akkor is komolyan kell venni az előadást, ha csak a két szoba között kifeszített törölköző a paraván?

A kérdés egy ideje motoszkál bennem, ezért lett valódi énblogbejegyzés. Kedves látogatóim - kitartó keresőmotorok, néhány barát, aki nem tud másnap a szemembe nézni tiszta lelkiismerettel, ha nem nézett rá előző nap az RSS Readerben az új bejegyzésemre -, ha van valami véleményetek, írjátok le: szerintetek gond az, ha egy ilyen 'üres szoba' féle blogban az ember néha csak úgy feltesz idétlenkedéseket szándékosan vagy véletlenül - mert az ember kapkod, már aznap, amint kikanyarodott a szöveg a HÉV-en, otthon fel is teszi stbstbstb. Vagy viselkedni kell, ha már úgy döntesz, hogy más is látja? Ti hogy csináljátok?

Itt van például ez a remek kis darab. ,)

Esetleges

A magamból sózott átirat,
mit mások édese itat át,
feles
leges.

Kedves Anna Doktor!

Néhány napja szerelmes lettem Paul Austerbe egy könyvesbolt kirakatában megpillantott hátsóborító fotó miatt.
Az a baj, hogy aztán kiderült, könyveihez bárki hozzájuthat, mindenki azt hiheti, Auster neki és csakis neki ír, holott biztos vagyok benne, én értem meg igazán, és azt hiszem,
hogy ő is érez valamit. Mit tegyek?

Gabriella


Kedves Gabriella!

Amit most átélsz, azt minden egészséges nő átéli életében legalább egyszer. Paul Auster hátsóborító fotója valóban gyönyörű, ám, és ezt biztos nehéz most elhinned, talán néhány hét, és már George Simenon vagy Thomas Pynchon borítójával álmodsz.
Azt is tudnod kell, ma már nem mindenki él. A tanácsom az, lapozgass bátran, szinte mindenhez hozzájuthatsz, és minden bizonnyal lesz néhány olyan hátsóborító fotó, amely csak a te fiókodban lesz elérhető.

Anna Doktor

A képet innen loptam:
http://paintalicious.org/2008/11/20/thomas-allens-book-art-photography

Az idegent keresem minden arcon ebben az idegen városban,
ahol a bolondok magukban beszélnek,
ugyanahhoz a kitalált személyhez,
én vagyok az a kitalált személy,
aki kitalálta magának a bolondokat,
hogy beszéljenek hozzám ebben az idegen városban,
hogy felém fordulva aludjanak a szobrok tövében,
iránytűként tolják irányomba megpakolt bevásárlókocsijukat,
az ég és erkélyem felé kiabáljanak éjjel,
míg fel nem ébredek ebben az idegen városban,
ahol egyedül vagyok, akár az ujjam, akár fogják a kezem, akár nem,
ahol meg kell bolondulni, mert minden lépcső egy újabba vezet,
újabb sarokra, térre, elágazásba,
ahol a kipergő fény marasztal,
ahol menekülni próbál fekete húrú szárnyaival a kovácsoltvas kapu.

A parkban valaki más elszabadult képzelgése maszturbál,
az egész tájat, a várost akarja maga alá gyűrni,
benne engem, de ő más valaki bolondja,
nem vezethet, nem érhet el hozzám.

Ez nem sebhely, ez titkos tetoválás,
a város karcolta fel, és belém dörzsölte
szomorú vágyakozását, néhány szem a véráramomba jut,
éjjel álmomban valaki a fül mögötti, csókolni való bőrről énekel,
másnap már értem, mit mondanak a bolondok,
a templom festett üvegablakát kell bedobnom kővel,
a lezúduló színes fénytörés lesz majd elbíráló autodafém.

* A fotó egy lisszaboni utcai fotókiállítás egyik képéről készült, a szerzőről és a kiállításról hamarosan lesz link is.

 

Csak átutazó

Már nem óvodás voltam,
nem volt bevarrva bugyimba, kistrikómba a hal, a jelem,
már stenciljavító rózsaszín a körmöm,
mint irodafiókba hányt gémkapcsok, radírok, sok kacat,
véletlenszerű egymáshoz rendelés a testem,
már tudtam a szeretkezés abszurditását, de nem hittem el,
már láttam valaki farkát, földöntúli volt,
mint a fül vagy a köldök, titkolnivaló térgörbület,
de még nem láttam magam a kistükörben,
s a Rorschach-teszten még kagyló volt vagy pillangó a pina.

A képet innen loptam, biztos nem bánják. http://wedkomania.pl

Szeptember

A jövő idő szabadon hagyott felület,
mint gésa nyakán a szemből nem látható, festetlen bőr,
kiszámított sebezhetőség
kívánja most tekinteted, a szád.

Körbefon a lehetőség,
obin fut körbe így obimije,
tartva azt, ami messziről az összetartónak látszik,
majd szét kell bontanod.

Hiányod mellett állok,
kimonós alak a naptár fényes lapján,
juharlevél minta tükröződik a Honda motorháztetőn,
az ősz díszei vagyunk.

A világ most sötétszobában ázik.
Ajtók nyílnak, csukódnak,
még nem látni jól. Talán
egy idegen vállára hull hajam
a két villamos ablakán.

Aksi vagy mi ,)

A szívem leengedett akvárium,

az alján zörög a sok nedves kavics,

a betta, a guppik, a konyaknövény

már átmerve, megtelt a lecsósüveg.

Kis kamrák és pitvarok, meszes zugok,

mind szárazon meglékelt kalózhajó.

És partomra kivetett kompresszora

most zümmögve dohog a szívem helyett.

A képet innen loptam: http://www.duesuz.com/how-to-find-a-betta-fish-tank/

Meleg

Az idő múlásával csípőmre rakódik a kor,
tartja a meleget,
akár vörös felsőszoknya alatt ezer rétegben az alsó,
akár kézzel tapasztott kemence fala
a skanzenban.

Nyílás

Jó lenne éppen beférni a forgóajtó szűkülő nyílásába,
átvetődni utolsó pillanatban a lezáródó garázskapu alatt,
- kabátom még odacsípné a fémtömeg -,
a betört pinceablakon keresztül kikémlelni más huzatos sötétségét,
vonatablakból kicsit jobban kihajolni,
repülő wc-jébe ejteni kulcsot, pénztárcát, jegyet,
lelépni az úttestre, mikor egyre magasabb a száguldó szirénahang,
megszédülni ablakot mosva - ez csak az első -,
kicsit jobban odanyomni azt a méregdrága kést,
vagy ott, ahol a fent és lent összefut, az illesztéknél
felfeszegetni visszavonhatatlanul a burkolatot.

Patchwork takaró (javított verzió)

Az érzéstelenítés után nyelveddel kutatod
az elharapott, idegen szájat,
fintorod közben rózsás nyál csordul,
mint álmodban a párnára
(amelyet annak idején,
csak próbaképp,
mintha más érzéketlen szája lenne).

Nem tudni, part vagy tengerfenék a szikla.
Bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

Lili felsír.
Felébredek, de mellemre csak az olvasólámpa hajlik,
egy mozdulat, és visszabukja rám, mit addig kiszívott,
köldökömre csurran a fény. Az ágy, a szék, a hely,
már megint semmi nem igaz.

Nem tudni, part vagy tengerfenék a szikla.
Bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

A tömeg árad-apad-árad,
a posta előtt alkoholtól márványos női combok,
rajtuk ezernyi bíbor hajszálrepedés,
széttárt legyezők,
visszerekkel viaskodó szoborcsoport a sok láb,
de hiába, mindent visszavesz a víz,
elfogy a pénz és eltelik újra a hónap.

Nem tudni, part vagy tengerfenék a szikla?
Bennem lesz lepedőnyi a múlt,
ami elfér ma tenyerem alatt.

A cipőből kikandikál az ujj,
a köröm, a láb, a lábfej remegő kézzel szétkent-tiszta lakk,
üres templomban a pap kezében imbolygó kehely,
s a bor, mint pár csepp vér, a lábára hull.

A képet innen loptam:

http://www.dallasartsrevue.com/members/B/RBarnard/Rita-Barnard.shtml

Vasárnapi ebéd

Nem tudtam elsózni elsőszülöttségem,
nem kértem a levesből, más lesz majd az angyal.

Fém koccan porcelánhoz, a függönyt huzat lebegteti,
a neszek elmorzsálódnak, ahogy minden kiürül, megtelik.

Később a csirkecsontok lassan fehérre száradnak,
megannyi lekopott mészkőszárny, elnyugszik valami,
ami életében sem repült.